A blogomat a legjobb jóindulattal is csak a szezonális jelzővel illethetem — feltéve, ha nagyon rendes meg kedves vagyok és nem akarom lealázni saját magam a poklok fortyogó bugyráig.

Egy ideig próbálkoztam a felélesztésével, de ahogy egyre inkább szükség lett a kabátra az ablakon kívüli világ klímája miatt, úgy éreztem én egyre erősebbnek a késztetést, hogy hagyjam abba. Kitörölni nem volt szívem – ó, milyen érzelgős lettem újabban – , úgyhogy gondoltam félbehagyom, úgy, mint ahogy félbehagyhatok egy tortasütést vagy egy széki lassút.

Amióta utoljára írtam nemcsak a havas évszakon vagyunk túl, hanem más  – életem kimenetelét túlságosan is meghatározó – eseményken. Példának okáért elkezdtem népzenét hallgatni és paradicsomot enni. Ezek mellett pedig elfogadtam olyan dolgokat, amiket múlt nyáron képtelen lettem volna összeegyeztetni magammal. Persze gondolom ez is a felnövés része. Nem egyfolytában összeegyeztetni magad a többiekkel, hanem belehelyezkedni minden egyes adandó helyzetbe, legyen annyira kényelmes, mint egy gigantikus, szúrós csótányszobor, vagy éppen a vörös szőnyegem, ami enyhén kifakult már, de a hangulatot még mindig adja.

Még mindig vonz minden, ami mást megbotránkoztat, előttem két üvegfülbevaló és egy árválkodó chilis mogyoró.

Ezen kívül úgy érzem magam, mint egy menopauzás ötven éves, csak éppen rajtam nem a hő-, hanem az érzelemhullámok széntanak át. Hatalmas cséplőgépek.

És a cukorborsó még nem is a legrosszabb variáns, már ha engem kérdeztek.