Nem szeretem a köztes állapotokat. Amikor már rég nem lila, de még nem is fekete. Amikor már nem csíkos, de nem is kockás, amikor már nem szeretet, de nem is közömbös vállmegvonás, amikor már nem embert próbáló gürizés, de még nem is korlátlan szabadság.
Valószínűleg NEM ez volt az életem legjobb meghatározása ami a nyár évszakot illeti - korlátlan szabadság? Inkább paradox börtön. A perzselő hónapokban (amikor rekkenő a forróság…ó, édes Disney rajzfilmek kora! ) feltűnőbb a monotonitás. Délkörül összekaparni magad az ágyból, lézengeni a függönyvédte szobában, amíg kint nem lesz elviselhető a klíma, majd kiszabadulni egy időre a betonra, ki, ki, ki a városba, ahol ugyanezt a nyári életvitelt folytató fiatalok hada támadja le a legjobb padokat, rendeli meg az utolsó jeges teát a teázóban.
Tulajdonképpen a nyár nagyrészét nem is töltöm itthon. Naptárilag. Mégis, azok a napok tűnnek a legintenzívebbnek, amiket eszerint a furcsa menetrend szerint szerveztem meg (nade kérlek…ÉN? Én biztos nem. Szerintem ez is a szentgyörgyi társaság specialitása). A távol töltött idő mindifg hamarabb telik – még akkor is, ha borzalmasan.
Itthon viszont minden elnyújtott, hosszas, a szép szebb, a rossz pedig ezerszer romlottabb, feketébb, gyűlöletesebb – intenzívebb.
