Semmi kétség nem fér hozzá: a blogom haldoklik. Ez persze egyedül az én hibám, egyedül én hozhatnám el neki a varázserejű, feltámasztó jellegű főzetet egy – vagy netalántán több - nyomorult bejegyzés formájában, de….nem tudom, valahogy nem megy.
Kifáradtam, hogy Szendét idézzem “nincs ösztönöm”, szabadságra ment az agyam, sajnálom.
Mielőtt megjelennének a dögevők, még benézek, hátha tudom menteni azt, amit esetleg érdemes:)
Ha címből kiindulva bárki is azt gondolja, hogy most a videójátékokról és az azok okozta különböző szenvedélybetegségekről fogok írni, akkor az TÉVED.
Van még valami, ami szerintem több lehet, mint játék. És – megjegyzem – hozzám is közelebb áll(t). Igen, bármilyen fura is, most így visszagondolva és – nem utolsó sorban - végignézve magamon a tükörben visszaemlékezni, egyszerűen a fanatikusa voltam kiskoromban a babának. Na nem mindeniknek. Hanem a Barbiknak. Barbie – ha így jobban tetszik (nekem nem). Játsztam én mindennel – de mindent felülmúlt az, amikor bevackoltam magam a szőke szépségeimhez és bonyolítottam az életüket. Gondolom, sokszor elátkoztak.
Még külön barbizós – barátnőm is volt. Vagyis akkor csak ő volt, mert akkor mondom, hogy egyetlen egy dologban leltem örömet: barbiztam.
és hiába, hogy mostmár egyszerűen gyűlölnöm kellene a babát, hiszen nem més, mint a plasztikai műtétek divatbábuja és az igazi nőiesség temetője – mégis….azok a csodás órák, napok, amikor azt hittem, hogy a férj egyenlő a kockás hassal és azzal, hogy szeret….
Szánalmas. Igazából nem is meglepő, hogy annyira szerettem barbizni. Ha jobban belegondolok, olyasmi volt, mint történeteket írni. Jó, nem írtam, de végülis kitaláltam, és ez a lényeg.
Persze a barbie sem az égből pottyant. Egy amerikai üzletasszony szépen kifigyelte saját lányát és annak azt azokos szokását, hogy kedvet lel a papírbabák felnőtt ruhákba való öltöztetésében és elhatározta, hogy a papírt felváltja valami szilárdabb anyagra.
Az első Barbie baba fekete és fehér zebracsíkos úszódresszt hordott, és lófarokba fogott frizurát; két verzióban volt kapható: szőke és barna hajjal. A baba, mint „Tinédzser divat-modell” került forgalomba, a ruháit a Mattel divattervezője: Charlotte Johnson kreálta. Az első Barbie-kat Japánban gyártották le, a ruháikat is ott varrták. Az első évben körülbelül 350 000 darabot adtak el. Hű.
Ruth Handler számára fontos volt Barbi felnőtt megjelenése annak ellenére is, hogy a piaci kutatások kimutatták, jó pár szülő volt elégedetlen a baba mellei miatt, amik a játék testarányait tekintve határozottan egy felnőtt nő kebleihez hasonlóak voltak. (Barbit, hasonlóan sok más modellhez, a valóságos mérethez képest 1:6 arányban kicsinyítve gyártják.) Barbie megjelenését sokszor változtatták. Az egyik legjellegzetesebb módosítás, mikor 1971-ben a babák szemét átfestették, így a pillantása inkább előre esett, nem oldalra nézett, mint az eredeti modell.
Előre néző, vagy oldalra néző, mégiscsak szuper. Volt. Most, hogy már jócskán túl vagyok a barbis korszakomon, akár be is tilthatják:)
Nos eegen, hiába szövegeltem arról, hogy milyen jól kihasználom majd a megmaradt odőt, meg hogy most aztán leszállok az otthon kuksolásról – ami amúgy sem az én asztalom – , ma mégis itthon punnyadtam egész nap, társaság és – na jó – kedv híján is.
Egy haszna azért volt.
Nem mondhatnám, hogy túl jó film – kultúrám lenne, vagyis lehet, hogy van, csak éppen nem olyan, mint amit…elvárnának(?). Testvár hiányában nem igazán voltak soha itthon olyan….hogy is mondjam…olyan nekem valónak titulálható filmek. Van itthon rajzfilm – ártatlan maradványai egy letűnt kornak, bár még mindig a Mulanra esküszöm – és a többi mind-mind olyasmi, amit a borítója meg az ismertetője alapján egyetlen épeszű tizenéves sem nézne meg. Talán éppen ezért nem is érdekeltek a filmek egy jódarabig. Nem néztem….semmit. Ma már én is azok táborába tartozom, akik el sem tudják ezt huzamosabb ideig viselni. Körülbelül egy éve aztán rájuk fanyalodtam és megtörtem a jeget az egyik DVD-vel. Tátva maradt a szám. Ilyen is van? Nem is magyar és nem is…nem is olyan, mint amilyennek lennie kéne elvileg, hogy nekem tetsszen, de mégis…mégis MINDEN MEGVAN BENNE.
Persze hamar rájöttem, hogy nem A Minden van meg bennük, hanem annál SOKKAL több.
Itt van példának okáért szerintem minden idők legzseniálisabb filmje, a Match Point. Na persze nem véletlenül mondom ezt, épp ma néztem meg negyedszerre. Félelmetes, hogy úgy érzem, ma értettem meg igazán, mégis, mintha ugyanezt éreztem volna pár hónappal ezelőtt is, amikor bevackoltam magam a mini DVD lejátszóm elé és tátott szájjal bámultam Woody Allen zsenialitását. Minden egyes alkalommal felfedezek benne valami újat – akkor ez most tarthat a végtelenségig? Vagy egyszer csak majd leteszem és nem bírom majd többet nézni?
És nem csak attól zseniális, hogy nem szarták el valami rémes szinkronnal – LE A SZINKRONNAL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – és a brit kiejtésüktől már eleve elfolyok, hanem maga az alaptörténet…más. Más, mint a többi, nem egy stász szerelmi történet, és nem is egy uncsi gyilkossági – sztori.
Érdemes megnézni. Vagy inkább bűn kihagyni?
Kicsit és röviden. Most lehetne a mottóm – már ami a blogbejegyzéseimet illeti.
Pedig scak arról van szó, hogy mielőtt eltűnök két hétre a civilizáció szeme elől, hogy egy eldugott faluban kamatoztassam nem létező fovola – tehetségemet, szeretnék minden percet kihasználni és nem poshadni itthon.
vagy, ha már az itthon poshadásról van szó, akkor kiéltem minden könyvtározási szenvedélyemet és mindent bepakoltam a táskámba, amit még nem olvastam városunk NEM bővülő könyvkészletéből.
Úgyhogy ha arra ítéltetnék, hogy bent töltsem a holnapot – ami nagyon úgy néz ki – belevetem magam az olvasásba. Kicsit csak, mielőtt.
Elutazom. na nem a messzi Bahamákra és nem is fogom süttetni a hasam – amúgy sem szokásom. csak ide, a közelbe, Kolozsvárra.
Nem is olyan, mintha elutaznék. Inkább mintha….visszatérnék. Amióta az eszemet tudom, bizonyos időközönként ellátogatok a családom másik feléhez. Épp ezért olyan, mihta egy kiscsit hazamennék. persze csak kicsit. Hiszen azért itt van mindenem, itt vannak a barátaim és – akármennyiszer is elátkoztam – azért ez a jó kis kisvárosi feeling nyárestéken jól jön. Könnyedebb.
Persze Kolozsvár…jó, tudom, hogy nem egy Los Angeles, de nekem mindig is ő jelentette a nagyvárost. Pezsgés, villamos-csikorgás, olcsó sárga cipősarkak kopogása, Krajczár, sütik, egyetem…
Ja, mert persze az teljesen egyértelmű volt, hogy a tanulmányaimat is ott akarom majd folytatni. Mindig Kolozsvár volt a célpont, soha egyetlen percre sem inogtam meg.
Kell a nyüzsi, az éjszakai fények, a konzis barátaim, akik megmutatnak nekem sosemlátott hangszereket - és meg is szólaltatják őket. Amikor a vonat begördül a koszos állomásra, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal, az érzéssel — újra itt!
A fanatikusa vagyok:)
Úristen, sosem gondoltam volna, hogy ilyen is van, de ez még kitalációnak is durva.
Indiában köztudottan sokkal fontosabban tartják a fiúgyermeket, hiszen a szokás miatt ő a családfenntartó, míg a lányt ugye el is kell tartani, és amikor házasságra kerül a sor, a vagyon egy részét magával kell vinnie hozományként.
Talán ezért keseredett el ennyire Kailash Singh – az ismerősök által csak szimplán Kalaunak becézett – 63 éves indiai. A férfi – kérem megkapaszkodni – 35 éve nem mosakodott,sőt, még a fogait sem tisztelte meg egy csepp fogkrémmel sem, mivel egy jós azt mondta, így a hét leányáldás után végre egy fiúval is meglepi majd őt a fennvaló, ha bűzölög egy ideig.
A kérdés már csak az – számomra – hogy ki lesz képes világra hozni Kalau fiát, mivel borzalmas testszagától már mindenki irtózik. Régebben egy zöldséges üzletet vezetett, de sajnos a vállalkozás bebukott, mivel a vevők már nem bírták elviselni a bűzt, ami az eladójukból áradt – aki a legnagyobb indiai melegben is két pulóverben jár. Más választás híján a férfi a szent város repülőtere melletti földet műveli, így próbál megélni.
Ami a legmegdöbbentőbb, az viszont csak most következik. Saját bevallása szerint ő nem mondott le a tisztálkodásról. Kalau a tűzfürdőre esküszik. A szertartást minden nap elvégzi — egy lábon álldogál a máglya mellett és fohászkodik egy fiú utódért Sivánál – ami eddig, meglepő módon még nem jött össze.
A férfi családját viszont csak az izgatja, hogy hóbortos rokonuk már 35 éve visszautasította a rituális fürdőzést a Gangeszben, ami szentségtörésnek számít.
Hát, no comment, komolyan—-
A boszorkányok a néphit szerint olyan nők, akik temészetfeletti, úgynevezett démoni képességekkel rendelkeznek – és ezeket az erőket minden alkalommal rontásra, pusztításra használják. Ha a különleges erőkkel férfiak rendelkeztek – ami nagyon ritka volt – boszrkánymesternek nevezték el őket.
Az idők sorén a boszorkány fogalma teljesen átértékelődött. Bár még pár száz évvel ezelőtt minden gyanús nőt máglyán égettek porrá, ma már nagyon kevesen hisznek a mágikus lényeg létezésében.
A modern korban a boszorkány fogalom gyakran pozitív értelemben használatos és a női nem ügyességét, illetve okosságát jellemzi – de negatív értelemben is előfordul, gonosz módon viselkedő vagy intrikus nők szidalmazására.
A gonosz, ártó lényekbe vetett hit egyidős az emberiséggel. Szerencsétlen gyerek, ha akarna sem tudna megfeledkezni a boszikról, hiszen minden egyes valamirevalónak titulált mesében ott vigyorog rá a vasorrú az erdő mélyén, egy kunyhóban, ráncosan.
Nekem sosem volt semmi bajom a gonoszakkal. Mindig is szimpatikusabban voltak, mint az elkényeztetett aranyhajú királylányok, a harmadik szőke fiúhoz kapcsolódó elvárásoktól meg egyszerűen lehánytam magam még hatévesen is. Pont a mesékben számítana a hajszín, sőt, sokszor a származás? Egyébként is, a gonosznak mindig sokkal izgibb szerepe van a színdarabokban is -így történhetett meg, hogy 12 évesen ott találtam magam egy megviselt fekete ruhában, csimbókos hajjal a színpadon, azt üvöltve, hogy MEGHALSZ, TE FATTYÚ!!!
Mindig vonzott a mágia. Egy másik világ. Alsós koromban minden időmet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam átváltozni boszivá. Képes voltam órákat bámulni egy piros gyetyába, majd amikor leégett, összegyűjteni a viaszt és macskát formálni belőle, meg minden. Jó, tudom, elég flúgos hatást kelt. Ma már nincsenek ilyesfajta szükségleteim, de ahogy másnak megmaradnak geyrekkori meseélményeiből az aranyhajúak, nekem mindig ott lesznek a gonosz boszik.
Végül pedig egy piciny észrevétel. A gonosz ugye sajna meghal a történetek végén. Kár érte. A pokol meg ugye az otthona.
Nos, akkor büszkén jelentem ki, hogy az írók minden egyes alkalommal kedveztek a vasorrúnak: emlékszünk még, minden mese végén megnyílik a föld, vagy csak simán egy füstfelhőben eltávozik a gonosz a ….POKOLBA! Mintha csak hazamenne teázni.
Ennyit mára – minimális franciatudással-vagy annélkül- szarrá röhögitek majd magatokat:)
Nemrég értem haza a Nyugalom Szigetéről. Vagy inkább a Csend Lakosztályából?
Most pedig imbolygok. Az őrület és a nyugalom, a csend és az ordítás, a szó és a tompa hallgatagság között. Megtaláltam az egyensúlyt egy pillanatra ma délután, amikor ribizlivel a kezemben bámultam a füvet – az eget lehetetlen volt a ragyogástól – és a piciny apró sárga muszmuszokat benne, hallottam a szelet egy darabig, majd úgy döntöttem, inkább Jan Garbareket akarom hallani, úgyhogy bekapcsoltam a masinát, amit a Nyüzsgő világból loptam el magamnak. Igen, erre a pár órára is. Igen, akartam a megszakítást. Igen, jól esett mindkettőt tapasztalni. És nem, nem lett volna jobb csak egyetlen egy dologra koncentrálni.
Minden ragyogott. És – egy pár aranysárga momentumra – felfedeztem a szépséget egy hangyában.
Az eddigi bejegyzéseim – saját, naív kis reményeim szerint - az olvasók egy lányeges százalékának a véleménye szerint gondolom fontos témákat érintettek.
Ha nem is voltak elég gonddal megírva, maga a téma lényegesnek tűnhetett mindenkinek.
De mit is jelent végtére is az, hogy lényeges? Lehet, hogy nekem lényegesek ezek a témák, de biztos, hogy mésok szerint jobb lett volna sminktippeket közölnöm a blogomon. Talán. Ez nagyon relatív.
De fontosnak tarthatunk több dolgot is egyszerre, olyan témákat, amiknek semmi közük nincs egymáshoz. ezért lehetséges az, hogy vannak még tiszta hajú, jól sminkelt művészek:)
A haj egy nagyon lényeges dolog, akárki akármit is mond. Ami a leglényegesebb vele kapcsolatban: MOSNI KELL. Ez nagyon kézenfekvőnek tűnhet, de egyesek úgy kezelik ezt a dolgot, mintha legalábbis opcionális lenne. Könyörgöm, legyen opcionális nekik, de akkor minket, szegény, szerencsétlen földi halandókat, akik tiszteljük a higiénia törvényét kíméljenek meg és ne tegyék ki a lábukat az utcára! Pár évtizeddel ezelőtt úgy tartották, hogy hajat mosni tíznaponta egészséges. Próbáltatok már tíz napot túlélni egyetlen samponozással? Ajánlom, tanulmányak érdekes, amikor senki nincs a közelben. De szigorúan csak akkor!
Szerencsére ma már köztudott tény, hogy mindenki akkor és olyan rendszerességgel moshatja a loboncát, amikor csak kedve tartja és ahányszor csak szükségét érzi. Mindezt a hajhagymák és akármi károsodása nélkül. Wow, jó ajánlat, nem? AKKOR MEG MIÉRT VANNAK, AKIK MÉGIS A BŰZÖLGŐ ÉLETMÓDOT VÁLASZTJÁK???????
———-Íme az elrettentő példa
